Már biztos: meghalt az isten, ha egyáltalán létezett
Nem beszéltette soha semmi, csak a reménykedő képzelet.
Igazán csak az üres szoba, a csupasz falak szólnak
Visszhangját se hallom mostmár semmilyen más szónak.
Nincs mit mondani, ha néma a lélek
Én se szólok, nem beszélek.
Kátrány, hideg, ennyit érzek
A pengére nézek
Mégse félek.
Marja az orrom a vér szaga
Amit nappal lenyeltem, kiokádom éjszaka.
De nem rímben jön, nincs ritmusa, ez nem lírai fájdalom
Alámászik a sötétségnek, és karmolászva kélyeleg a mellkason
Mégis tűröm, nem beszélek, sorsom lett a hallgatás
Ha lehet még bármit mondani, mondja ki helyettem más.

Túl régen belém költözött már
Ez a semmibe vesző, haldokló kételyzápor
Mintha ezer szó lázadna belül, de egyedül egyik se lenne elég bátor
Hát tépnek és karmolnak, ahol csak érnek remélve, hogy az elfojtás egyszer szétszakít
És ebben a rendíthetetlen egyensúlyban valahogy mégis zavart szít

Hogy test és lélek, az ember egész lénye
Egyszerre üvöltse : Legyen végre vége!
Ha kell halljanak az igazak is, ha kell folyjon a vér
Ami számított valaha, mára semmit sem ér.
Levedlett pikkelyek hevernek a porban, az erkölcsök, a gátlások
Az ösztönnek, ami életben tart, egyre mélyebb gödröt ások.
Ma sem jön válasz, még mindig fázom, nekidőlök a hideg falnak,
Csak az üres szoba meg az árnyak szólnak,
De egyszer ők is elhallgatnak.

Advertisements

1 Comment

Filed under Versek

Szenvedni születtünk

Szenvedni született az emberi lélek
A sötétben remegni és félni
Hisz a bátorság is csak egy kúszó féreg
Ami megadja magát az első hideg szélnek

Ránk tornyosul a holnap szürke árnya
És egy ponton túl nincs már hova lépni
Mert a holnapot ismét ma váltja
Egyedül a reményt hagyva magára

Mind viharban tépett tölgyek vagyunk,
Táplál, gondoz, nevel a csapadék
És mikor már elég erősnek hatunk,
Villámló karmok fonják körül torkunk

Leave a comment

Filed under Versek

Hiányzik belőlem valami

Hiányzik  belőlem valami, talán épp az önismeret,
bár ez a megoldásból csak egy nagyon apró szelet.
Kipróbáltam, de csalódás volt az összes felvett szerep,
arcomon több álarcnak nem engedek teret.

Leave a comment

Filed under Versek

Csak egy kép

Meghalok. Szememből tükörtiszta folyadék csillan elő, és megkezdi szinte végeláthatatlan zuhanását a talaj irányába, hogy eggyé váljon vele úgy, ahogy magányos lelkem tette.
Tovább szorul a hurok a nyakamon, ahogy a gravitáció az utolsó csigolyákat is végső helyükre igazítja. Még egy-két idegrángás megmozgatja az egykor sokrétűen hasznosított végtagokat, egy intés, egy szaggatott mozdulat még szimulálja a törékeny élet jelenlétét, de a csökkenő vérnyomás hatására lassan minden aktivitás alábbhagy.
A nagyipari termelés sikerességének mintapéldájaként a csillárra erősített kötél rendületlenül tartja a révült test minden dekagrammját, és segítségével húsz centivel is magasabbnak  tűnik az egymagában csüngő tetem.
Ez az önálló végtisztesség igazi gyönyöre. Mikor nem mástól várom a megoldást, hanem egyszer az életben én rendelkezek a saját sorsomról.

Leave a comment

Filed under Prózák

Úton valahova

Visszazártam magam a felejteni
vágyás szürke börtönébe
Kapartam az ajtót de túl gyors voltam
mikor kinyílt a zár végre

És kint a reménysugarak égető napján
megfeneklett a józan ész
Zsákutca felé vonszoltad lelkem
bár nem dönthettél merre mész

De most bármerre lépsz
az út vége mindenképp ugyanaz
Mert ha télen kisüt a nap
nem lesz azonnal tavasz

Leave a comment

Filed under Versek

Hamis múltból biztos jövőt alkotni

Nem lehet mindig az igazság az első. Én is arra vágytam sokáig, de most már az értelem egyetlen cseppje is méregként csúszik le egyre szárazabb torkomon. Pedig nem valamiféle emelkedett értelemben szomjaztam a tudást, hanem a leghétköznapibb módon. Csak át akartam látni azt, ami körülvesz.
De az igazság mindig el van ásva, és arra jöttem rá, hogy épp ettől tűnik olyan értékesnek. Mert mire kiásod a sok hazugságból és szarból, amit mások összehordtak a tetejére, igazi kinccsé válik. Persze az igazság is, mint szinte minden más, csak addig értékes, amíg rejtve van. És amint felszínre bukkan, épp olyan hasztalan lesz, mint amilyen sokat ért egykor. Mert az igazság a komplex mesékhez képest, amik belőle születtek, túl egyszerű.
Épp ezért védtem mindig nagyon az igazságot minden szempontból. Ha nem is volt ilyenem egyáltalán, de leginkább a saját bizonyosságomat féltettem. Azt, amit csak egyszer lehet elveszíteni, de akkor örökre. Azt, hogy miként rakódik le bennem az, ahogy mások rám néznek. Vagyis tulajdonképpen inkább azt, ahogyan én nézek magamra. Mert gondolhatott rólam bárki bármit, ha tudtam, hogy mi az igazság, és hogy ez az igazság helytálló. És bárhogy is viszonyult hozzám valaki, megnyugtatott, hogy vannak, akik tudják az igazat.
Eljött azonban az idő, amikor hibáztam. És a hibákban az a legrosszabb, hogy nem veszed őket észre a részszámításoknál, csak a végeredménynél. Addigra viszont az összes addigi számításodat is elrontják, és amint ráeszmélsz, hogy hibáztál, arra is ráébredsz, hogy a végeredményed hamis. De itt nem lapozhatsz vissza egy oldalt a gyűrött kockásfüzetben, hogy kijavítsd, amit elrontottál, vagy elölről kezd az egészet. Itt nincsenek szabályok, nincsenek azonosságok, és nincsenek szamárháromszögek azoknak, akik valamiért a hátsó padban kötöttek ki.
Itt már csak te vagy egyedül, és mikor egyszer hibázol, senki nem firkál számokat arra, amit összehoztál. Csak látod a csalódott tekintetekben, a hátat fordító egykori barátokban, és érzed magadban, hogy oda a bizonyosság. Oda az igazság.  És ilyenkor már nem akarod tudni a miérteket, nem érdekelnek az okok, és nem akarod megérteni a következményeket.
Hogy hogyan múlik el ez az igazság nyújtotta biztonság végleg, azt érzem most. Nem látom vagy hallom, érzem. Hogy itt volt bennem, és most szivárog kifelé az elmulasztott lehetőségek lyuggatta életemen.
Így folyok ki én magam is a békés öntudat biztosan ölelő karjaiból szép lassan, mire felnövök, férfi leszek, vagy nevezzük bárminek is azt, ami ezután vár rám.

Leave a comment

Filed under Prózák

Múló akkordok

Épp úgy múlik a rossz emlék,
ahogy kezem fogást vált a bundokon,
A bántó disszonancia feloldása
ezredszerre se monoton

Így arat győzelmet a megnyugvás
a szenvedés gyötrelme fölött,
Miközben a múlt sebei varosodnak
a zengő harmóniák között

Párás ablak mögül figyelem
a lassan tovatűnő hideg sorsot,
És a rövidke békémbe pengetem
bele az utolsó akkordot

1 Comment

Filed under Versek