Már biztos: meghalt az isten, ha egyáltalán létezett
Nem beszéltette soha semmi, csak a reménykedő képzelet.
Igazán csak az üres szoba, a csupasz falak szólnak
Visszhangját se hallom mostmár semmilyen más szónak.
Nincs mit mondani, ha néma a lélek
Én se szólok, nem beszélek.
Kátrány, hideg, ennyit érzek
A pengére nézek
Mégse félek.
Marja az orrom a vér szaga
Amit nappal lenyeltem, kiokádom éjszaka.
De nem rímben jön, nincs ritmusa, ez nem lírai fájdalom
Alámászik a sötétségnek, és karmolászva kélyeleg a mellkason
Mégis tűröm, nem beszélek, sorsom lett a hallgatás
Ha lehet még bármit mondani, mondja ki helyettem más.

Túl régen belém költözött már
Ez a semmibe vesző, haldokló kételyzápor
Mintha ezer szó lázadna belül, de egyedül egyik se lenne elég bátor
Hát tépnek és karmolnak, ahol csak érnek remélve, hogy az elfojtás egyszer szétszakít
És ebben a rendíthetetlen egyensúlyban valahogy mégis zavart szít

Hogy test és lélek, az ember egész lénye
Egyszerre üvöltse : Legyen végre vége!
Ha kell halljanak az igazak is, ha kell folyjon a vér
Ami számított valaha, mára semmit sem ér.
Levedlett pikkelyek hevernek a porban, az erkölcsök, a gátlások
Az ösztönnek, ami életben tart, egyre mélyebb gödröt ások.
Ma sem jön válasz, még mindig fázom, nekidőlök a hideg falnak,
Csak az üres szoba meg az árnyak szólnak,
De egyszer ők is elhallgatnak.

Advertisements

1 Comment

Filed under Versek

One response to “

  1. Fájdalmas, de mégis gyönyörű.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s